Hagyomány teremtődött, mostantól minden év szeptemberében száll majd a magyar dal. Igazán remek dolog, jól van ez így. Magam legalább annyira imádom a magyar dalokat, mint a a külföldieket. Sőt - foghíjas idegen nyelv ismeretek okán - még jobb is, hiszen értem és énekelhetem is – a gyönyörű „magyar szöveget”. ( Már amelyik érdemes rá, mert a „ Báj báj london don gudbáj” vagy a „ sárika egy kicsikét butácska” förtelmek – és még jó pár egyéb - jobban szól valami idegen nyelven.)
Geszti szerint, amíg énekel valaki addig sem csinál semmi rosszat – és lelkemből beszélt. Persze volt más – akik megszólalt a témában – és tudott nagy marhaságokat összehordani. A „szerzők egyletének vezetője” ( elnézést kérek tőle, hogy sem az ő nevét, sem a bandáét, akikkel évek óta munkálkodik megjegyezni nem tudtam ) elmondta véleményét - hogy nagyon el van nyomva a magyar dal, a rádiók csak külföldi előadókat játszanak. Ellent kell mondjak – játszanak magyart is csak mindig ugyan azt. ( Edda, Cserháti, Demjén - és valamiért tőlük is mindig a könnyebben felejthető darabok kerülnek de az éterbe. ) Tényleg szűk a keresztmetszet – kicsi a merítés.
Eszembe ötlött - e felvetés kapcsán - kamaszkorom, amikor a kedvenceimet szintén nem játszották a rádiók – sőt, még lemezük sem volt. Mégis ismertük őket. Az összes középiskolás és egyetemista – meg a melós fiatalok - mind betéve ( és betépve ) tudták a Mini, P Mobil, Hobó dalokat. A Beatrice ki volt tiltva több városból, mégis fújtuk a számokat – sokan még a dalok közötti átvezető szövegeket is. ( Erről a korszakról kérdezzétek a szüleimet és nagyszüleimet – tudnának mesélni! ) Hát akkor, hogy van ez a rádiókkal – tényleg ezen múlna?
Szerencsére ezen a napon szállt a dal ( az Őszi BNV-n is) élőben, ahogy kell. Rúzsa Magdira értem oda. Éppen egy nyálkás Máté Péter dalt énekelt - a közönségnek tetszett - marasztalták. Szerencsére, mert ekkor megtudtam, hogy milyen jó hangja van – elénekelt egy AC-DC dalt az országútról, ami a pokolba tart. ( magyar dal ünnep ide vagy oda – ennek volt a legnagyobb sikere ) Majd egy másik jó hangú és formás csaj is énekelt – műsorában neki is volt egy magyar dal - egy filmsláger. Lala viszont csak magyarul énekelt - sőt nagyon magyar is volt, amikor a honfoglalós nótával borzolta az ízlést. Gáspár alatt aztán kiürült a platz – pedig tényleg szar volt. Igazi felüdülést a fülemnek és zsigereimnek - az énektanár - ifjabb Éliás jelentette. Funky a javából és még magyar is! A csúcs – jól szerkesztve a programot - ( záróakkordként ) a Bikini koncert, Lukács Peta gitározásával. Na ez - beszarás jó volt! Ez a srác nagyon tehetséges – hagyták is az unott öregek sokat játszani - jól tették.
Otthon aztán, kapcsolom a tévét – még mindig szól a magyar dal. Padödö énekli „ száll a 424-est”. Tiszta gáz. Az egyik duci hölgy mindig megbökte a másikat – mert az sem a szöveget nem tudta pontosan, sem a belépéseket. A zongoránál Zsoldos ráncolta a szemöldökét, szegény Cseh Tamás meg csak forgott és forgott frissen hantolt sírjában – a magyar dal ünnepén.
